Az előző bejegyzésem a nemzetközi facilitációs hétre való készülődésem közben született, most így az esemény elteltével nem hagyhattam ki, hogy írjak egy poszt-facilitációs hét posztot.
Hogy ment? Röviden? Jól. Bővebben? Nagyon jól 😊
Az általam vezetett workshopon többek között egy önszerveződő csapat erősségeivel és nehézségeivel dolgoztunk. Ennek felvezetésére elmeséltem egy történetet a facilitációs hét szervezéséről, ami elég személyesre sikerült, és ezt nagyon értékelték a résztvevők.
Nagy divat lett manapság a történetmesélés, de ahhoz, hogy látszólag könnyedén menjen, sokat kell rá készülni – ezt én is megtapasztaltam most.
Szóval aki történetmesélésre adja a fejet, ne csapongjon, hanem fókuszáljon, csak olyan információt osszon meg, ami a megértéshez szükséges. Tagolja a szöveget (mint a suliban a fogalmazásokat anno), hogy a hallgatóság követni tudja. Legyen benne konklúzió és hassa át a személyes vonatkozás, mert ettől lesz hiteles. Ne hallgassuk el az érzelmeinket sem!
Amint említettem, a történetben a saját megélésemet is megosztottam. Beszéltem arról, hogy mit is jelentett nekem, amikor 26 év szabályozott multis rendszerben eltöltött év után egyszer csak ott találtam magam egy önszerveződő csoport közepében. Ahol lazábban értelmezzük a határidőket, nincs főnök, sem számonkérés, és riport sincs az előrehaladásról.
Őszintén? Az elején nehezen bírtam ezt a kiszámíthatatlanságot, mindaddig, amíg meg nem ismertem jobban a tagokat. Megtapasztaltam, ki működik hozzám hasonlóan, kitől mire számíthatok.
És igen.. elkezdtem lejjebb engedni az elvárásaimat, és bízni a folyamatban és magunkban– abban, hogy a végén úgyis lesz valami jó, mert nagyon szeretnénk, hogy sikerüljön. És így is lett. Az elengedés itt a kulcsszó, kedves olvasó, ha nincsenek túlzott elvárásaid, nem fogsz akkorát csalódni és jobban alszol.
Az önszerveződést még tanuljuk, ki is fogjuk értékelni, mi ment jól és mit tehetünk, hogy még jobban menjen. Én pedig büszke vagyok, hogy velük dolgozhatom, és tanulhatok tőlük, magamról.