Töredelmesen bevallom, nagyon szeretem a TV-s sorozatokat. Egyik nagy kedvencem a Milliárdok nyomában az HBO-n, remekül kidolgozott karakterekkel, jó színészekkel, fordulatos történettel (egyébként a Kártyavárat is hasonló okokból imádtam). Egyik epizódban a következőket mondja a rámenős és ravasz Bobby Axelrod (aki mellesleg milliárdos üzletember és a többi szereplőhöz hasonlóan nem mindig játszik etikus eszközökkel) egyik emberének, aki a cég és benne a saját jövője miatt aggódik: „Miért engem kérdezel arról, hogy milyen lesz a jövőd? Miért nem magadtól kérdezed, hogy milyen lesz a jövőd?”
És most ebben a bizonytalan környezetben ez a cinikus mondat nálam nagyon betalált.
Korábbi céges pályafutásom során minimum 10 transzformációs programot éltem át különböző szerepekben, voltam mezei munkavállaló, változásnagykövet, vezető, a nagykövetek mentora, vezettem változásmenedzsment projektet stb.. Egy dolog mindig ugyanaz volt: emberek voltak a „buliban”, különböző személyiséggel, attitűdökkel, félelmekkel, más-más életszakaszokban, esetleg eltérő egyéni célokkal.
Bármilyen működési modellben gondolkodtunk, mindig ugyanazokat az alapigazságokat véltem felfedezni:
- nem nagyon szeretjük azokat a változásokat, amelyeket nem mi kezdeményezünk
- mindegyik változásban megéljük az Elizabeth Kübler-Ross féle „gyászgörbét” – legfeljebb a szakaszok rövidebbek, a hullámvölgy nem annyira mély
- kell a biztonság, nemhiába szerepel a MASLOW féle szükségletpiramis alján
Kedves olvasó, gondolj vissza legutóbbi élményedre (amit nagy eséllyel a koronavírus járvány okozott), ugye benne volt mind a három?
Sokat beszélünk a vállalatok és a vezetők helyzetéről a sokváltozós és komplex ( un. VUCA* ) világban, de hogy vagyunk ebben mi, emberek?
„Meg kell tanuljunk bizalommal, mosolyogva, bátorsággal kötélen táncolni” – mondta Hankiss Elemér egy 2011-es (!) TEDx előadásában. A mosolygás még csak-csak menne, de az önbizalommal vannak gondok: egyeseknek túl sok van, míg másoknak túl kevés. És ez utóbbi nem függ a kompetenciáktól.
Ha ránézek az „alapigazságokra”, a következők merülnek fel bennem:
- saját magunknak át kell kereteznünk a „biztonság” fogalmát. Mi az, ami nekem biztonságot jelent? A családom? A tudásom? A tapasztalatom? A kompetenciáim? A hobbim? A közösség, ahova tartozom? Az új rutinok? Netán a hosszú munkaviszony, amihez ragaszkodom? A főnököm? Az anyagi helyzetem?
- a „kötéltánc” tanulást és sok-sok gyakorlást jelent. Soha nem hagyhatjuk abba a tanulást, ez jelentheti azt a bizonyos rudat, amivel egyensúlyozunk a magasban. Minél többször oldunk meg kritikus helyzeteket, annál színesebb lesz az a bizonyos önbizalom palettánk.
- a racionális elfogadás mindig megelőzi az érzelmi elfogadást, ebben biztosak lehetünk, de sose feledkezzünk meg az érzelmeinkről! Szükségünk van arra, hogy empátiával forduljanak felénk, hogy megértsék a kétségeinket, félelmeinket. Ne szégyelljük ezeket megosztani, kérdezzünk és kérjünk válaszokat (lehetőleg hiteles forrásból!!!). Itt még sok tennivaló van a céges kultúrákban, van mire képezni a vezetőket!
- a kötélen táncolás sokkal több energiát vesz ki belőlünk mint gondolnánk, adjunk magunknak időt a feltöltődésre, találjuk meg ennek a forrását (én például nagy élvezettel kézimunkázom, kötök, horgolok :-))
És ugye már ti is értitek, hogy miért gondolkodtatott el annyira Bobby Axelrod válasza? Mert ezek a dolgok mind-mind rajtunk múlnak, a kifogásokat is magunk gyártjuk, hogy „miért igen” vagy „miért nem”.
Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok erről?
Amennyiben közvetlenül szeretnél értesülni új blogbejegyzéseimről, kérlek iratkozz fel itt (és nem mellesleg az ingyenesen letölthető anyagaimhoz is hozzáférsz).
